Többször eszembe jutott már, milyen kár, hogy engem nem hívnak a 10!-be. Olyan jó lenne, mindenféle témának rávilágítani a jó oldalára! Igen, függetlenül mindentől egyszerűen csak nem ítélkezni, hanem megvédeni a kiszemelt alanyokat, és megmutatni a történetet az elfogadás manapság újszerű, extrém perspektívájából.

Csak hosszú idő után jöttem rá, hogy talán épp ez lehet az egyik érv a szereplésem ellen..

Be kell vallanom, hogy én szeretem Kiszel Tündit, és igen , Pákót is. Sőt, az az igazság, hogy nem csak szeretem, hanem példaképeimnek és szellemi vezetőimnek is tekintem őket, miden irónia nélkül.

Meggyőződésem, hogy ezek a nagy egyéniségek mindannyian tanítani jöttek miket.

Úgy értem, a Föld nevű bolygóra.

Igen, látom én, hogy ők egy egészen más világban élnek, csak abban nem vagyok biztos, hogy az a világ rosszabb a mienknél. A Kiszelion bolygón például él egy szőke bombanő, szexi naptárral, állandó címlapokkal, operabállal, fiatal férfi hódolókkal, Pákó planétáján pedig egy vicces fickó lakik, cuki akcentussal, csokikukit majszolgatva. Egész nap szól a magyarnóta zene, mulatság, és meg nem szűnő lakodalom az élet. Amikor a világ kikiáltja őket első számú cikinek, vagy a legnagyobb közellenségnek, ők csak mosolyognak vidáman, megrántják a vállukat és visszarepülnek planétájuk boldog, soha meg nem szűnő fiesztájába. A földlakók által buta vigyornak nevezett tekintet mögött megüdvözült nyugalom, életöröm, és béke honol. Ez tehát az oka annak, hogy ők lettek példaképeim, mert pontosan ezt akarom elérni én is, és talán mindannyian: mindennel elégedettnek lenni, nevetni, nem törődni senkivel, és elsősorban a saját bolygómra kerülni a Földről.

A szomszédságukban talán egy szomorú idősödő újságíró él, aki biztosan izgalmas könyveket ír, üzleti érzéke is páratlan, de az állandó ítélkezés, és a negatív gondolatok bizony eltávolították valami fontos igazságtól. Biztosan rengeteg pénze van, és talán generációk lettek a fogalmazás mesterei a kezei alatt, de egy pillanatra sem cserélnék vele, ezért elnézést kérek. Sőt, még csak nem is szívesen nézem, ahogy mindenkit kiröhög, és élete minden hasznossága szívességek, lelkes segíteni akarás, pontos informálás helyett kimerül az utódképzésen, illetve nemzésen, és egy két flegma minősítés kiokádásán. Elszomorít, és picit sajnálom is, mert nem látja azt az egyszerű igazságot, hogy ha szándékosan a rossz oldalára fókuszál mindennek, bizony jó eséllyel találkozik depresszió komával.

Azt hiszem, sokat segítene, ha minden ilyen arc megértené, hogy a világ nem azért nem mondja rájuk, hogy ronda, megkeseredett, pénzhajhász vén trottyok, mert szánalmasan buták vagyunk ehhez, hanem mert a legtöbben nem fókuszálnak arra, ami nem tetszik, és főként nem élvezkednek kegyetlenül mások hiányosságain, nem csak azért, mert udvariatlan, hanem, mert a legtöbben tudják, hogy mások megalázása elsősorban minket hoz rossz hangulatba, így a legtöbben nem választják az kielégülésnek ezt a formáját.

Butaságokon nevetgélni, saját világot kitalálni, és a világ lenéző beszólásai ellenére is következetesen ragaszkodni annak minden minket boldogító pillanatához, azt hiszem, egyánlalán nem szánalmas dolog, hanem a legbölcsebbek egyike. Ezért tanítóm és példaképem mindenki, aki boldog , önzetlen és örömteli életet él.

Ha azt mondaná valaki, hogy „oké, de a te mentoraid viszont igen együgyűek, sokmindent nem tudnak”, én azt válaszolnám, figyeld csak meg jobban: belőlük épp azok a dolgok hiányoznak, amik az életet megkeserítik: ítélkezés, rafkó, felsőbbrendűség, gonoszkodás, nekibúsulás, félelem, borúlátás, satöbbi. Pákóval még nem találkoztam, de Tündi például kifejezetten barátságos jelenség, aki mindig örül, ha lát, mond egy-két kedves szót, és amikor szivatni kezdik, nagyvonalúan hagyja magát, vagyis feláldozza egóját egy-egy jó vicc oltárán a kedvesség, és elfogadás érzéseitől vezérelve. Igen, ő örül, ha vicc tárgya lehet, és ezért az alázatosságért hálával tekintek rá, és csodálattal, ez van.

..Én csak érdeklődöm: egészen biztos, hogy nem ők az csinálják jól?

Egyszer valaki azt mondta nekem: Tündi egy bolond.

Őszintén elgondolkodtam rajta, és azt kellett válaszolnom: lehet, de nem zárnám ki azt a lehetőséget sem, hogy csak ő a normális.

Nyilván nézőpont kérdése, bárkit le lehet hülyézni, nem is tudom pontosan, hogyan definiálható a bolond-szó.

Meg nem is érdekel.

Mert őszintén: nem mindegy, hogy ki a bolond, ha egyszer ő sokkal jobban érzi magát? Nem azt kellene inkább figyelni, hogy vajon mitől? Szerintem igen.

És hogy miért gondolom őket legfontosabb tanítóinknak? Elsősorban amiatt, mert a róluk alkotott véleményünk trágár, flegma szóvirágainak csokrából egy ismerős arc kacsinthat vissza ránk, ha jól figyelünk, méghozzá a saját, valódi énünk.

A fröcsögés, ítélkezés, idegesség ugyanis nem a célszemélyekből vándorol a kis ártatlan szívünkbe, hiszen akkor mindenkinek szó szerint ugyanaz volna a véleménye mondjuk Pákóról, mint másoknak, hanem belülről, bennünk van és ott fejlődik ki, és rossz hír: akiknek szól, azokat valamiért egyáltalán nem hatja meg.

Ezúton értesítem az illetékeseket, hogy Steiner Kristóf például hallja a buzizást a kocsiból, csak az a baj, hogy beérve a televízió épületébe arra használja fel, hogy egy jó poént kerekítsen belőle, és nagyon nevessen a stáb. Ha jól sejtem, többek között emiatt szeret vele dolgozni mindenki, mert vicces, amikor önkritikát gyakorol, így legközelebb is hívják,. Az autós beszólogató így közvetve elintézte, hogy újra Kristóf kapja a következő 4-5 milliót a kéthetes „dzsugelnyaralásért”. Tündi is látja az internetes kommenteket, majd másnap kanyarint belőlük egy új címlapot, Pákó pedig tud magyarul, de ez a kis akcentus, ami miatt néhány tépik a hajukat, sokkal jobban hozza a haknikat.

Ha jól figyelünk, elleshetjük tanítóim titkát:ezek az emberek nem csinálnak egyebet, csak egyszerűen saját maguk javára, örömére és boldogságára használják az élet minden eseményét. Bármi történik, azt mondják: ez fantasztikus!

Tökmindegy, mi történik, még fel sem fogták, de máris azt mondják: csodálatos! (Kivéve Pákót, ő valószínűleg „csodálotost”-mond)

Bután? Lehet. Mindegy.

Igent mondanak mindenre, amit az élttől kapnak, és aztán valahogy tényleg jó vége lesz, minden egyes alkalommal.

Kipróbáltam, működik.

Először szokatlan, de beválik: a módszer annyi, hogy azt, ami épp most történik, gondolkodás nélkül úgy kell lereagálnunk, hogy megörülünk neki! Előbb utóbb jönni kezdenek az érvek az igazunk mellett, és ha kitartóan ragaszkodunk hozzá, az élet körénk rendeződik majd, és bebizonyítja, hogy valóban úgy van, ahogy gondoltuk.